Acsai Petőfi Sándor Általános Iskola tanára nyerte a Vándortábor Program novellapályázatát

Az Acsai Petőfi Sándor Általános Iskolában évtizedek óta fontosnak tartjuk, hogy a nyári szünetekben táborba, kirándulni vigyük a tanulóinkat. Mi lehet attól jobb érzés, mint amikor egy már felnőtt ember még mindig emlékszik a vándortáborokra, az iskolaudvaron megszervezett napközis táborokra, a Határtalanul program lehetőségeivel megélt erdélyi vagy felvidéki élményekre, mikor mosolyogva nézhetjük az évekkel korábban készült fényképeket, és nosztalgiázhatunk a közös emlékeken.

 

Bartos Mária kolléganőnk idén 4. éve szervez vándortábort. Jártunk már vele a Mecsekben, a Kőrösök-vidékén, Tokajban, a Bodrog-zugban gyalog, biciklivel és kenuval.

 

Tavaly az Aktív Magyarországért Felelős Kormánybiztosi Iroda által meghirdetett Vándortábor Program novellapályázatán egy olyan irodalmi igényességű írással nyert, amely a táborban megélt eseményekről, hangulatokról, pillanatokról szól.

 

A zsűri elnöke, Nógrádi Attila, a Turista Magazin főszerkesztője közölte a jó hírt: Marikát az első díjjal jutalmazták, egy éves Turista Magazin előfizetését és egy családi hétvégét nyert a tihanyi Szent Kristóf vendégházban.

 

Javaslom mindenkinek, aki már járt és aki még nem járt soha gyerekekkel idegen helyen, felelősséggel tartozva, izgulva, mégis örömmel, olvassa el a novellát, majd induljon el felfedezni hazánk szépségeit!

 

"Érzéseim

 

Leteszem a csomagom, szétnézek a házban és nem értem mi van velem, nem örülök. Pedig szerencsés hetünk volt, minden gyerek épségben hazaért, nem történt semmi baj.

Zuhanyozok, meleg a víz, csend van, mégis hiányzik a sorban állás, a hideg víz, a sietség, még a szúnyogok is.

 

Lefekszem az ágyba, de mintha nem az enyém lenne. Furcsa, hogy nem nyikorog, nem zümmög semmi a fülemben, sőt a szomszédba sem kell átkiáltanom, hogy most már aztán alvás!- mégsem élvezem. Tudom a dolgok értékét nem a megszokás, a kényelem adja, hanem az emberi kapcsolatokban rejlő erő.

 

Visszamennék. Hallgatni az örökös gyermekzsivajt, a Bodrogba merülő lapát halk csobbanását, a biciklipedál szűnni nem akaró kattogását.

 

Visszamennék. Újra látni a tokaji szőlővesszőket, a kanyargós folyócska fölé hajló friss, zöld ágakat, a folyón úszó, száz árnyalatban pompázó tavi rózsákat, vízi tököket. És látni a csapatom önfeledt örömét.

 

Ízlelném újra a rettentő unalmassá vált szendvicseket, a futtában bekortyolt kávé és a mások hátizsákjából előkerülő potya falatok jóleső zamatát.

 

Visszamennék, hogy megérintsem a vízi növények csuszamlós levelét és ismét megsimogassam a gyönyörű, piros pozsgás gyermekarcokat.

 

Érezném a szúnyogriasztó tömény, orrfacsaró bűzét, a le nem vetett tábori pólók és a néhány napja elfelejtett fürdések összetéveszthetetlen bukéját.

 

Hiányoznak a vidám, pajkos diákok, a segítőkész útitársak, a hirtelen jött barátságok. Mert azok jócskán születtek. A táborvezetők, a túravezetők életem meghatározó részévé, barátaimmá váltak. Minden problémát együtt oldottunk meg. Mi lesz velem a mindennapokban nélkülük?

 

És ekkor bevillan a reménysugár! A jövő nyár ígérete! Tervezem is, a valaha elhatározott „soha nem viszek gyereket vízi táborba” után, már a harmadikat. Felső- Tisza? Szigetköz? Még nem tudom. De menni kell! Az élményeket újra élni és megosztani kell, mert attól értékesebbé, emlékezetesebbé válnak.

 

S hogy mi van bennem a hiányon és a reményen túl? Hála. Mindazok felé, akik eltervezték, megszervezték, segítették, és azok iránt, akik eljöttek és átélték velem a tokaji vízitábor felejthetetlen történéseit. Mert, aki egyszer belekóstol a vándortáborozásba önkényes rabjává válik. Én is az lettem."